Tandíj helyett

A magyar oktatás bajban van. A magyar oktatás reformra szorul, méghozzá alapvető és fájdalmas reformra. A magyar középiskolák és felsőfokú intézmények nem a munkapiacra képeznek ki embereket, nem veszik figyelembe a kereslet változásait, rugalmatlanok szinte minden tekintetben a külvilág felé. Nagyon sok területen igen nagy mértékű túlképzés van, míg számos területen munkaerő-hiány figyelhető meg. Miért van ez, és hogy lehetne ezen változtatni?

Az előző rendszerben a szakképzésnek sokkal erősebb presztízse volt az országban, mint napjainkban. Sok szülő küldte gyermekeit szakközépiskolába, szakmunkásképzőbe, mert így néhány év alatt szakmát lehetett szerezni. A felsőoktatásban részt vevő tanulók arány sokkal kisebb volt. 1989 után azonban a helyzet megváltozott. Munkásembernek lenni manapság már azt jelenti az emberek gondolkodásában (általában), hogy valószínűleg nem volt meg az esze ahhoz, hogy továbbtanuljon. Régi, patinás szakközépiskolák kénytelenek szembenézni azzal, hogy egyre kevesebb diák jelentkezik hozzájuk, holott képzésükkel el lehetne helyezkedni a munkaerőpiacon.

Egy gyermek tanulási pályájának legfontosabb döntését 14 évesen kellene meghoznia. Erre természetesen a többség nem képes, így fokozottan felértékelődik a szülők és a tanárok felelőssége. 8. osztályban el kell döntenie a tanulónak: még hét-nyolc évet szeretne tanulni, vagy még négyet. Nagyon sokan az előbbi lehetőség mellett döntenek. Egyrészt azért, mert nem tudnak egyáltalán állást foglalni, és a gimnázium még négy év lehetőséget ad nekik a gondolkodásra. Másrészt pedig azért, mert a szülők úgy érzik, hogy az ő csemetéjük van elég okos, ügyes, értelmes ahhoz, hogy elvégezzen egy gimnáziumot. Mert azzal lehet dicsekedni, ha a gyerekem jó tanuló egy gimnáziumban, aztán majd később meg lesz neki diplomája.

Diploma – talán ez a szó vált legendássá, az elmúlt években. „Csak szerezz egy diplomát, aztán akkor már nem lehet gond” – hány és hány szülő gondolkodik így, és ad hasonló tanácsot gyermekének. Mintha a diplomaosztóval eljönne a Kánaán, kinyílna a mennyország kapuja, és aztán már gondtalan az élet. Holott már manapság is számtalan diák szembesül a könyörtelen valósággal: nincs munka, ha van is, akkor nem abban a tárgyban, amit négy-öt évig tanult; még szerencsésnek mondhatja magát az, akinek nem a pincérkedés vagy a gyári munka marad. Ráadásul nem csak a gimnazisták jelentkeznek teljes létszámban a felsőoktatásba, hanem a szakközépiskolások is. Elfogy az a középfokú réteg, mely 18-19 évesen már munkába állhatna.

Az oktatási intézmények komoly versenyt folytatnak a diákokért. Ez a középfokú intézményekre is igaz. Éppen ez miatt, egy szakközépiskola vagy szakmunkásképző igazgatójának is járnia kellene az általános iskolákat, be kellene menni a nyolcadikosok szülői értekezletére, és meggyőzni az apukákat és (legfőképpen) az anyukákat arról, hogy igenis jó döntés az ő intézménye, mert a szerzett szakmával jól el lehet helyezkedni. Még az is belefér, ha egy kicsit a gimnáziumok ellen beszél a maga javára. Az indokolatlanul sok felsőoktatásba jelentkezőnek egy részét már itt ki lehetne szűrni.

Sőt, ki kellene szűrni, akár komoly felvételikkel. Sokkal kevésbé lenne „szívtelen” ez a módszer, mint ahogy első látásra tűnik. Ugyanis sokkal rosszabb az, ha valaki az érettségi után nem kerül be sehová, mint az, ha valaki egy gimnázium helyett egy szakközépbe kerül. Az első esetben gyakorlatilag semmilyen képesítése nincs, míg az utóbbi esetben komoly esélye van arra, hogy munkához jusson. A gimnáziumoknak nem szabadna újabb és újabb osztályokat indítania, mert ezzel csak nehéz helyzetbe hoz diákok ezreit.

A jelentkezők másik részét pedig egy erős felsőoktatási felvételi vizsgán kellene kiszűrni. Vissza kellene állítani a felvételi vizsgát, méghozzá úgy, hogy csak az döntsön a bejutásról. Aki matematikus akar lenni, annak csak matematikából kelljen beszámolnia, aki orvos, annak csak biológiából (vagy kémiából) stb. Az érettségi természetesen fontos, de nem annyira, hogy az határozza meg a továbbtanulást. A matematikusképzés szempontjából valójában fontos lenne az, hogy a jelentkezőnek ötöse vagy hármasa volt nyelvtanból? Nem gondolom. Írásbeli és szóbeli vizsga lenne szükséges minden területen, optimálisan kétharmad – egyharmad súllyal. Így nem a tanárok „jóindulatán” múlna a pontszám egyik fele – mint korábban, amikor 60 pont a hozott pontokból került ki, így a tanárokra gyakran nagy nyomás helyeződött a tanulók és a szülők részéről a jobb jegy megszerzése érdekében. Ráadásul az is elképzelhető volt, hogy egy diák lényegesen kevesebb tudásra kapott jobb jegyet egy iskolában, mint vetélytársa egy másik intézményben.

Az egész probléma persze onnan is megközelíthető, hogy a finanszírozás az oka mindennek. Az állam egészen egyszerűen a tanulók darabszáma után fizet az oktatási intézményeknek. Nem számít az oktatás minősége vagy a képzés szükségessége, csak az, hogy hány diák tanul az adott helyen. Így érthető, hogy számos, kevésbé népszerű helyen nem szabnak magas felvételi követelményeket, hiszen csak így van esélyük arra, hogy kellő számú jelentkezőt vegyenek fel, és így biztosítsák az intézmény fennmaradását. A kreditrendszer pedig biztosítja a tanulók „képzésben maradását”, így nem fél év után pottyannak ki a nem nekik való intézményből, hanem mondjuk kettő után. Így az iskola több pénzt kapott, ám a diák elpazarolt két évet az életéből.

Szigorúbban kellene szabályozni azt, hogy a felsőoktatási intézmények milyen képzéseket indítsanak, nem szabadna minden képzésnek zöld utat engedni. Komolyan felül kellene vizsgálni néhány intézmény létjogosultságát, mert valóban túl sok a felsőoktatási intézmény Magyarországon.

Tandíjból kétfajta létezik. Az egyik a „jelképes összegű”, amely azt szolgálná, hogy a diákok és a szülők így legalább „elgondolkodnának”, és ennek visszatartó hatása lenne. Ezzel több probléma is van. Egyrészt diákonként havi 10000 Ft nem segít a felsőoktatás helyzetén, a pénz eltűnik valahol az (általában korrupcióra hajló) intézmény útvesztőiben, a diákok ebből semmi pozitívumot nem éreznének. Viszont további megterhelést jelente az amúgy sem gazdag magyar családoknak, hiszen az érettségi után nem tehetnek mást a diákok: felvételizniük kell valahová, hiszen szakma nélkül állnak. A szülők számos esetben így is komoly költségeket fizetnek még az „ingyenes” felsőoktatásért is, hiszen pl. Budapesten havi 30000 Ft alatt gyakorlatilag nem lehet albérletet találni. A kollégiumi szobák száma erősen limitált, bekerülni meglehetősen nehéz. Csak szociális támogatásból és ösztöndíjból pedig nem lehet tanulni, így sokan igenis azért veszik fel a diákhitelt, hogy a tanulmányaikat folytathassák. Józanul gondolkodó ember azért nem csinál magának másfél milliós tartozást, hogy a pénzt eligya, elszórakozza. Sok család válláról veszi le részben a terhet ez a hitellehetőség, még ha lehet is benne hibát találni.

A másik, még rosszabb eset az lenne, ha valóban jelentős összeget, 150-200000 forintot kellene fizetni minden intézményben, minden szakon félévenként. Nagy átlagban ennyibe kerül egy félév a költségtérítéses képzésben. Ez havi kb. 30000-et jelentene, ami már tényleg visszatartó erő lenne, de oly módon, hogy okos és tehetséges diákok tízezreit térítené le arról a pályáról, ahol valóban tehetségesek tudnának lenni, és kevésbé okos, de gazdag szülők gyermekei kerülnének be a helyükre. Magyarország (sajnos) még nincs olyan szinten, hogy ilyen módon fizetőssé lehetne tenni a felsőoktatást. A rendszerváltás óta fokozatosan mélyül a különbség a gazdag és szegény között. Egy ilyen döntéssel olyan mély szakadék keletkezne a társadalomban, amit nem lehetne egyhamar begyógyítani. Ebben az esetben egy gyerek a családjának havi százezer forintjába kerülne! Még ha ebből le is vonom az esetleges ösztöndíjat és támogatásokat, akkor is legalább 70-80000 Ft marad az összeg.

Ekkor könnyen elkezdhet kialakulni egy ördögi kör. A diáknak el kell menni dolgozni az iskola mellett, hogy finanszírozni tudja a megnövekedett költségeit. Ahelyett, hogy szabadidejét további kutatással, olvasással, művelődéssel töltené, kénytelen a minimális fizetésű diákmunkák egyikét elvállalni. Ezáltal egyre kevésbé tud felkészülni az órákra, tanulmányi eredménye egyre romlik, ösztöndíja egyre kevesebb lesz, és lényegében oda kerül, ahonnan elindult, csak holtfáradtan és idegileg kikészülve.

Arról nem is beszélve, hogy hány és hány tanuló van olyan az országban, aki önhibáján kívül kerül hátrányos helyzetbe. Szülei elválnak, magára hagyják, rosszabb esetben elhunynak, vagy „csak” munkanélküliek. Megkockáztatom, hogy ma a diákok legalább negyedének van valami ilyenféle családi problémája. Őket eleve zárjuk ki a felsőoktatásból? Nem elég, hogy így is hátrányos a helyzetük, tetézzük mindezt azzal, hogy olyan összegeket akarunk a nyakukba varrni, amelyet aztán holtbiztos, hogy nem tudnak kifizetni?

Összefoglalva: a magyar oktatás problémáira nem a tandíj bevezetése hozhatja a megoldást. A „jelképes” összegű gyakorlatilag semmit sem érne; a diákok nem éreznék az oktatás a javulását, a szülők azonban éreznék az összeg hiányát. A nagyobb tételű tandíjra a magyar társadalom még nem érett, bevezetésével még tovább nőnének a társadalmi különbségek. Tandíj helyett vissza kellene állítani a szakképzések korábbi hírnevét, presztízsét; már általános iskola végén nem szabadna annyi gyereket gimnáziumba engedni, hanem szakmát adó oktatási intézmény felé kellene terelni őket; végül szükséges egy erős felsőoktatási felvételi, mely után egy valóban használható diplomát szerezhet az oda bekerült tanuló. A két kulcsszereplő ebben a folyamatban: a pedagógus, főleg az általános iskolában, de a középiskolában is (hiszen a szakközepekből is felvételizni megy a diákok nagy része), illetve a minisztérium, amelynek tényleg érzelem nélkül le kellene állítania azokat a képzéseket, amelyek nem adnak használható diplomát.