Thomas Mann
A ruhásszekrény
Borús, félhomályos, hűvös idő volt, mikor a berlin-római gyorsvonat befutott egy közepes nagyságú pályaudvar csarnokába. Egy első osztályú kupéban egy csipketakarós, széles plüsspamlagról magányos utas állt fel: Albrecht van der Qualen. Álmából ébredt. Kellemetlen ízt érzett a szájában. Testét eltöltötte az a cseppet sem kellemes érzés, amelyet hosszabb utazás után a vonat hirtelen megállása, a kerekek ritmikus zakatolásának elnémulása okoz, az a csend, melyből a külső zajok, kiáltások és sípjelek furcsa jelentőséget kapva rikítanak ki. Hasonlít ez az állapot a mámorból, a kábulatból való fölocsúdáshoz. Idegeink egyszerre csak elvesztik a ritmus tartó erejét, melybe eddig be voltak ágyazva; most roppantul földúltnak és elhagyatottnak érzik magukat. Kivált akkor, ha egyidejűleg az utazás közben ránk szállt tompa álomból ébredünk.
Albrecht van der Qualen nyújtózkodott egy kicsit, az ablakhoz lépett, és leeresztette az ablakot. Végignézett a vonat mentén. Amott, a postát szállító kocsinál, néhány férfi csomagok be- és kirakodásával foglalatoskodott. A mozdony különféle hangokat adott, egy kicsit prüszkölt és köhögött, aztán elhallgatott, és csöndben maradt; de csak úgy, mint ahogy csöndben áll a ló, de reszketve emelgeti patáját, mozgatja fülét, és mohón vár az indulást jelző gyeplőrántásra.
Egy nagy, kövér hölgy, hosszú esőköpenyben, végtelenül aggódó arccal, fél térdével előrebökdösve cipelt egy mázsás útitáskát ide-oda a vagonok mellett, némán, hajszoltan, ijedt szemekkel. Különösen az előrebiggyesztett felső ajkán, mely apró izzadságcseppekkel gyöngyözött, volt valami kimondhatatlanul megindító kifejezés. Te kedves, te szegény! gondolta van der Qualen. Ha segíthetnék rajtad, ha pártfogásba vehetnélek, ha megnyugtathatnálak, semmi egyébért, csak a felső ajkadért! De ki-ki segítsen magán, ahogy tud, ez már a sors rendelése, és én, aki e pillanatban minden szorongástól mentes vagyok, itt állok, és nézlek téged, mint egy bogarat, amely a hátára esett.
Félhomály derengett a szerény csarnokban. Este volt-e vagy reggel, az utas nem tudta. Az úton aludt, és egyáltalán nem volt tisztában afelől, hogy két vagy öt, vagy tizenkét órát aludt-e. Hiszen már az is megesett vele, hogy huszonnégy órát, sőt többet is aludt egyfolytában mélyen, igen-igen mélyen. – Úriember volt, félhosszú, sötétbarna télikabátot viselt, bársony gallérral. Arcvonásaiból nagyon nehezen lehetett az életkorára következtetni; az ember huszonöt és a harmincas évek közt találgathatott. Arcbőre sárgás volt, de a szeme izzó fekete, mint a szén, és mélyen körülárnyékolt. Ez a szem semmi jóra nem vallott. Több orvos, komoly és őszinte, férfias négyszemközti beszélgetésekben, alig néhány hónapot adott már neki. Sötét haját oldalt, simán elválasztva viselte.
Berlinben – noha nem Berlin volt útjának kezdőpontja – az éppen induló gyorsvonatra szállt fel, vörös, bőr útitáskájával, a vonaton aludt, és most, hogy fölébredt, annyira függetlennek érezte magát az idő múlásától, hogy valósággal elöntötte az a jóleső érzés. Boldog volt abban a tudatban, hogy a nyakába akasztott vékony aranyláncon csak egy kis medaliont visel a mellényzsebében. Nem szerette tudni, hogy hány óra van, de még azt sem, hogy melyik napja az évnek, mert még naptárt sem hordott magánál. Hosszabb ideje leszokott már arról, hogy tudja, melyik hónap hányadikánál, sőt hogy milyen számú esztendőnél tart az időszámítás. Hadd lebegjen minden a levegőben, szokta mondani gondolatban, és ezen elég sok mindent értett, noha kissé homályos kifejezés volt. Ez a tájékozatlanság ritkán vagy sohasem zavarta, mert hiszen épp ezáltal igyekezett magától távol tartani mindent, ami zavarhatta volna. Talán nem volt elég csak úgy hozzávetőleg észlelni, melyik évszakban vagyunk? Körülbelül ősz lehet most, gondolta, mialatt kitekintett a ködös, csatakos pályaudvarra. Többet nem tudok! Tudom-e egyáltalán, hogy hol vagyok?
És erre a gondolatra belső elégedettsége hirtelen valami rémült örömbe csapott át. Nem, azt sem tudta, hol van! Még Németországban? Kétségtelenül. Észak-Németországban? Ez már nem bizonyos! Az alvástól még bódult szemmel látta, hogy kupéjának ablaka elhalad egy kivilágított tábla előtt, amely alkalmasint az állomás nevét mutatta – de az értelme egyetlen betű képét sem fogta fel. Ebben a félig részeg állapotban hallotta, amint a kalauz kétszer-háromszor is kikiáltja a helynevet – egy hangot nem értett belőle. Ott azonban, a sűrű félhomályban, amelyről azt se tudta, hajnalt jelent-e vagy alkonyatot, ott egy idegen helység terült el, egy ismeretlen város. – Albrecht van der Qualen levette a hálóból nemezkalapját, fogta vörös, bőr útitáskáját, amelynek csatolószíja egy piros-fehér kockás, selyem gyapjútakarót is tartott, s ebbe megint egy ezüstfogantyús esernyő volt beledugva – s noha úti jegye Firenzéig volt érvényes, elhagyta a kupét, keresztülhaladt a szerény csarnokon, poggyászát lerakta az illetékes irodában, szivarra gyújtott, két kezét – minthogy se bot, se esernyő nem volt nála – télikabátzsebébe dugta, s elhagyta a pályaudvart.
Kinn a ködös s meglehetősen üres téren öt-hat bérkocsis pattogtatta ostorát, és egy egynsapkás férfi, aki hosszú köpenybe burkolózva fagyoskodott, kérdő hangsúllyal mondta:
– Aranyszarvas szálló?
Van der Qualen udvariasan megköszönte, és ment tovább az utcán. Az emberek, akikkel találkozott, mind fülükre húzták a köpenyük gallérját; ezért ő is belemélyesztette állát a sima bársonyba, rágyújtott, és se nem gyorsan, se nem lassan bandukolt előre.
Alacsony kőfal mellett haladt el, ódon kapu két tömzsi tornya alatt egy hídra jutott, amelynek mellvédjein kőszobrok álltak, s alant a víz zavarosan és tunyán hömpölygött, hosszú, korhadt csónak úszott el a híd alatt, farán egy férfi hosszú lapáttal evezett. Van der Qualen egy pillanatra megállt, és áthajolt a mellvéden. Lám egy folyó, gondolta; a folyó. Kellemes, hogy nem tudom, minek hívják közönségesen, azután továbbment.
Egy darabig még egyenesen haladt egy utca kövezetén, amely se nagyon széles, se nagyon keskeny nem volt, majd valahol bal kéz felé lekanyarodott. Este volt. Az elektromos ívlámpák kigyúltak, néhányszor föllobbantak, azután zizegve világítottak a ködben. Épp most zárták a boltokat. Nos hát, mondjuk, minden vonatkozásban ősz van, gondolta van der Qualen, és tovább gyalogolt a nedvességtől fekete járdán. Sárcipőt nem viselt, de a cipői rendkívül szélesek, szilárdak és tartósak voltak, és mégsem nélkülözték az eleganciát.
Állandóan bal felé tartott. Emberek sétáltak és siettek el mellette, dolguk után jártak, vagy dolgukról jöttek. Járok közöttük, gondolta, és oly magányos, oly idegen vagyok, amilyen talán soha senki nem volt. Nincs dolgom, és nincs célom. Még egy botom sincs, amire támaszkodjam. Talajtalanabb, szabadabb, elszigeteltebb senki sem lehet nálamnál. Senki sem tartozik nekem köszönettel, és én sem tartozom senkinek köszönettel. Isten sohasem tartotta rajtam a kezét, nem is ismer. Jó, hogy hű hozzám a sors, alamizsna nélkül; elmondhatom magamról: nem vagyok adósa Istennek.
Már-már kiért a városból. Alkalmasint középről szelte át keresztbe. Egy széles külvárosi utcán találta magát, kétfelől fák és villák húzódtak, azután letért jobbra, végigment három-négy, csaknem falusias, csupán gázlámpákkal világított utcán, s végül megállt egy szélesebb utcán egy fakapu előtt, amely teljesen átlátszatlan, erősen ívelt tükörablakaival vált ki a többi közül. A kapun pedig tábla volt ezzel a felirattal: „Kiadó szobák e ház harmadik emeletén.” Úgy? mondta, eldobta szivarcsutkáját, belépett a kapun, egy palánk mentén, mely a telket a szomszédjától elválasztotta, a bal kéz felől eső udvari kapun át a két lépés széles előcsarnokba ért, melynek padlóját ócska, szürke, nyomorúságos futószőnyeg borította, onnét elindult fölfelé az igénytelen falépcsőn.
Az emeletre nyíló ajtók is nagyon szegényesek voltak, tejüveg ablakain kívül drótfonat, azon valamiféle névtábla. A lépcsőfordulókat petróleumlámpák világították meg. A harmadik emeleten azonban – ez már az utolsó volt, utána a padlás következett – a lépcsőtől jobb és bal kéz felől is voltak bejáratok: egyszerű barnás szobaajtók; név nem volt rajtuk látható. Van der Qualen meghúzta a közepén a sárgaréz fogantyút – csengetett, a csengetésre nem lett semmi mozgás. Bekopogott balra. – Semmi válasz. Bekopogott jobbra. – Hosszú könnyű léptek hallatszottak, s valaki ajtót nyitott.
Egy nő volt, magas, szikár úrihölgy, öreg és hórihorgas. Főkötőt viselt hosszú, halványlila szalaggal és régimódi, nyakig zárt, fekete ruhát. Beesett madárarca volt, és homlokán kerek anyajegy látszott, mohaszerű kinövés, eléggé undorító.
– Jó estét – szólalt meg van der Qualen –, a szobák miatt…
Az öreg hölgy bólintott; bólintott, és lassan, némán, megértően mosolygott hozzá, és szép, fehér, hosszúkás kezével lassú, fáradt, előkelő mozdulatával a szemközti, a bal ajtóra mutatott. Azután visszavonult, és mosdótállal a kezében jelent meg újból. Nézd csak nézd, gondolta a férfi, aki mögötte állt, mialatt kinyitotta az ajtót. Kegyed olyan, mint egy lidérc, mint Hoffmann valamelyik mesefigurája, nagyságos asszonyom. – A nő leakasztotta a szegről a petróleumlámpát, és beengedte az idegent.
Kicsiny, alacsony, barna padlós szoba volt; falait a padlótól a mennyezetig szalmaszínű gyékény borította. A jobb hátsó falon levő ablakot hosszú, keskeny ráncokban omló, fehér muszlinfüggöny takarta. Jobb kéz felé nyílt a szomszéd szoba fehér ajtaja.
Az öreg hölgy benyitott, és magasra tartotta a lámpát. Ez a szoba szánalmasan sivár volt, csupasz fehér falai mellett a tulipirosra lakkozott három nádszék úgy rikított, mint az eperszemek a tejszínhabban. Egy ruhásszekrény, egy tükrös mosdóasztal … az ágy, hatalmasra méretezett mahagóni bútor, szabadon állt a szoba közepén.
– Van valami kifogása? – kérdezte az öreg hölgy, és szép, hosszú, fehér kezét könnyedén végighúzta homlokának mohos kinövésén. Úgy hatott, mintha ezt csak szórakozottságból mondta volna, mintha pillanatnyilag nem jutna eszébe valamilyen hétköznapi kifejezés. Mindjárt hozzá is tette: – Hogy úgy mondjam?
– Nem, nincs semmi kifogásom – felelte van der Qualen. – A szobák berendezése nagyon elmés. Kibérlem… Szeretném, ha valaki a holmimat elhozná az állomásról, itt a cédula. Lesz szíves az ágyat és az éjjeliszekrényt elkészíteni… És fogom kérni mindjárt a kapukulcsot meg az ajtókulcsot… Továbbá szükségem lesz néhány törülközőre. Szeretném magam kissé rendbe hozni. Ebédelni megyek a városba, azután hazajövök.
Nikkelezett dobozt vett elő a zsebéből, abból szappant, és a mosdóasztalnál kezet és arcot mosott. Közben az erősen kifelé ívelő ablaktáblákon át le-lepillantott a gázvilágítású, sáros külvárosi utcára, az ívlámpákra és a villaházakra. Mialatt kezét törülgette, átment a szobán a ruhásszekrényhez. Esetlen, barnára pácolt, kissé ingatag alkotmány volt, együgyűen cifrázott párkányzattal, és a jobb oldali fal közepe táján pontosan be volt állítva egy másik fehér ajtó mélyedésébe, ezen át nyilván azokba a lakásrészekbe lehetett jutni, amelyekbe a lépcsőházból a középső főbejárat nyílik. Akad néhány dolog, ami jól van elrendezve a világban, gondolta van der Qualen. Ez a ruhásszekrény úgy illik ebbe az ajtómélyedésbe, mintha csak ide készült volna. Kinyitotta. A szekrény teljesen üres volt, fönt több sor akasztóval. Kiderült azonban, hogy a derék bútoroknak hátsó fala nem volt, hanem valami szürke kelmével, közönséges rongypokróccal volt elrekesztve, amelyet a négy sarkon át szögekkel és rajzszögekkel erősítettek meg.
Van der Qualen bezárta a szekrényt, vette a kalapját, megint feltűrte felöltőjének a gallérját, eloltotta a gyertyát, és elindult. Ahogy keresztülment az elülső szobán, úgy rémlett neki, hogy lépteinek zaján át a szomszédból, a lakás többi részei felől, valami hangot hall, fémszerű, halk, édes zengést; de nem volt benne biztos, hogy nem a füle cseng-e. Mintha aranygyűrű hullna ezüsttálba, gondolta magában, mialatt ráfordította a kulcsot a lakásajtóra, azzal lement a lépcsőn, és könnyen visszatalált a városba.
Az egyik élénk forgalmú utcán egy kivilágított étterembe ment be, és az elülső asztalnál foglalt helyet, hátat fordítva a világnak. Káposztalevest evett pirított kenyérrel, beefsteaket tojással, befőtt gyümölcsöt és bort, egy darabka zöld gorgonzola sajtot és egy fél körtét. Mialatt fizetett és öltözött, néhányat szippantott egy orosz cigarettából, azután szivarra gyújtott, és elment. Egy kicsit csavargott még, aztán megkereste a külváros felé vivő utcát, és sietség nélkül hazasétált.
A tükörablakos ház feketén és némán állt, amikor van der Qualen kinyitotta a kaput, és fölfelé haladt a sötét lépcsőn. Egy szál gyufával világított maga elé, és a harmadik emeleten bal felé benyitott a barna ajtón, amely a szobáiba nyílt. Miután felöltőjét és kalapját lerakta a díványra, meggyújtotta a nagy íróasztalon álló lámpát, s ott találta utazótáskáját a takaróba göngyölt esernyővel együtt. Kibontotta a plédet, és konyakospalackot húzott elő, majd a bőrtáskából egy kis poharat, és mialatt a karosszékben ülve végigszívta a szivarját, néha hörpintett egyet. Kellemes, gondolta, hogy azért csak akad a világon egy kis konyak. Azután a hálószobába ment, ott az éjjeliszekrényen gyertyát gyújtott, kint eloltotta a lámpát, és vetkőzni kezdett. Egymás után rakta le szürke, egyszerű és tartós öltönyének darabjait az ágyához állított vörös székre; de amikor nadrágtartóját kigombolta, eszébe jutott, hogy kalapja és felöltője még a díványon hever; értük ment, és kinyitotta a ruhásszekrényt… egy lépést hátrahőkölt, és háta mögött megmarkolta az ágy négy sarkát díszítő nagy, sötétvörös mahagóni golyók egyikét.
A csupasz, fehér falú szoba, melyből a vörösre lakkozott székek úgy kirikítottak, mint tejszínhabból az eperszemek, a gyertya nyugtalan fényében derengett.
Amott azonban, a ruhásszekrény, melynek ajtaja tárva volt, az a szekrény nem volt üres, állt benne valaki, egy alak, egy lény, oly tündéri, hogy Albrecht van der Qualen szíve egy pillanatra megdermedt, azután, telten, lassan, szelíden kezdett tovább dobogni. Meztelen nő volt, keskeny, gyöngéd karjait a magasba emelte, mutatóujjával pedig átfogta a szekrény felső szélén a fogas egyik kampóját. Hosszú barna haja ráhullámzott gyermeki vállára, melyből olyan bűbáj áradt, melyre csak zokogás lehetett a válasz. Hosszúkás fekete szemei a gyertya lángját tükrözték. Szája kissé széles volt, de oly édes kifejezésű, mint az a csók, melyet gyötrelmes napok után homlokunkra lehet az álom. Sarkait szorosan összezárva állt, és karcsú lábszárai egymáshoz simultak.
Albrecht van der Qualen megdörzsölte a szemét, és látta… látta azt is, hogy ott lent a szekrény jobb sarkában a szürke rongypokróc levált.
– Ejnye – szólalt meg… – nem akarna bejönni?… Vagy hogy is mondjam… kijönni? Nem parancsol egy pohár konyakot?… egy fél pohárkával?…
De erre nem várt választ, és nem is kapott. A nőalak keskeny, fényes, fekete szemei, amelyek kifejezéstelenek, mélységesek és némák voltak – ezek a szemek rászegeződtek, de mintegy cél nélkül lebegve, elmosódva, mintha nem is látnák őt.
– Meséljek neked? – szólalt meg egyszerre a tünemény nyugodt, fátyolozott hangon.
– Mesélj – válaszolta a férfi. Ülőhelyzetben az ágy szélére hanyatlott, a térdén hevert a felöltője, arra tette összekulcsolt két kezét. Szája kissé nyitva volt, szemét félig lehunyta. De testében melegen és jóleső lüktetéssel keringett a vér, a füle halkan zúgott.
A nőalak leült a szekrényben, gyöngéd karjaival átfogta egyik felhúzott térdét, másik lábát kifelé nyújtotta. Kicsiny keblei a két felső karjától összepréselődtek, térdének feszült bőre csillogott. Mesélt… halk hangon mesélt, mialatt a gyertyaláng nesztelenül járta táncát.
Szerelmes pár mendegélt a rónán, és a nő feje a férfi vállán pihent. A réti füvek erősen illatoztak, de már felhős esti ködök szálltak fel az égből. Így kezdődött. És gyakran versre fordult a szó, csodálatosan könnyű és édes rímjátékba, ahogyan néha lázas éjszakákon zenél a lelkünk. De a vége… a vége oly szomorú volt, mint mikor ketten ölelkeznek elválhatatlanul, s mialatt ajkuk összeforr, egyik a másiknak széles kést döf a szívébe, s megvan rá a jó oka. Így kezdődött bizony. Azután a nőalak végtelen halk és szerény mozdulattal felállt, fellebbentette a szekrény hátfalát pótló szürke rongypokróc jobb alsó csücskét, és már el is tűnt.
Ettől fogva van der Qualen minden este odaült a ruhásszekrény elé, és hallgatta a tünemény szavát. – Hány este telt el? Hány napon, hány héten és hónapon át maradt a lakásban, ebben a városban? – Senki nem menne vele semmire, ha ideírnánk a pontos számot. Kinek telne öröme egy nyomorult számjegyben? – És tudjuk már – Albrecht van der Qualennek több orvos megmondta, hogy már nem sok hónapja van hátra.
A tünemény mesélt neki. Szomorú, vigasztalan történetei voltak; de édes teherként lepték meg szívét, és lassúbbá, boldogabbá enyhítették a verését. Van der Qualen gyakran megfeledkezett magáról. A vér fölgerjedt benne, kezét kinyújtotta a tünemény felé, és ez nem ellenkezett. Ámde azután több estén nem jelent meg a szekrényben, és amikor visszatért is, még több estén át, nem mesélt semmit, de azután lassanként újra kezdte mindaddig, amíg a férfi újból meg nem feledkezett magáról.
Meddig tartott ez – ki tudja? Ki a megmondhatója csak annak is, hogy Albrecht van der Qualen akkor délután felébredt-e csakugyan, és bement-e az ismeretlen városba; hogy nem maradt-e inkább alva az első osztályú szakaszban, miközben a berlin-római gyorsvonat irtózatos sebességgel rohant vele hegyen-völgyön át? Melyikük vállalná teljes határozottsággal és felelősséggel, hogy erre a kérdésre választ adjon. Ez mind egészen bizonytalan. „Hadd lebegjen minden a levegőben…”
1899. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
