Arany János megkerülhetetlen személyiség a magyar költészet történetébenben. Ő köti össze a reformkor nagyjait a 20, század új irányzatával. A 19. század második felének élő legendája, aki nagyszerűen elegyíti a népi költészet és hagyomány elemeit a modern verseléssel. Arany művei a tökéletességig felépítettek és szerkesztettek, balladái pedig a magyar költészet legzseniálisabb alkotásai ebben a műfajban. 

Arany két legfőbb balladaíró korszaka az 1850-es és az 1870-es évek végére tehető. A korábbi remekművei legfőképpen történelmiek (Walesi bárdok, Szondi két apródja, V. László, Mátyás anyja, kivétel talán csak az Ágnes asszony). A kései műveiben, az Őszikék ciklus balladáiban jelenik meg a legcsodálatosabban a népi babona, a szájhagyomány fontossága, és ezek miatt ezek a művek csak nehezen érthetőek, többszöri újraolvasást igényelnek, hiszen tele vannak rejtett utalásokkal.

A legjobb kései balladái: Tengeri-hántás; Híd-avatás; Vörös Rébék; Tetemre hívás

A Híd-avatás kivételt jelent a négy közül, mert Budapesten játszódik, ám a másik három ballada a legszebb példája a néphagyományra épülő költészetnek. Mindenhol fontos szerepet játszanak a különböző lelki tényezők, és mindegyik mű tragédiával végződik. Arany remekül operál a két- vagy többjelentésű szavakkal; a kétértelmű, vagy éppen csak valamire utaló költői képekkel, sőt még az írásjelekkel is.