Kempelen Farkas

(HVG)

Johann Wolfgang von Kempelen, más néven Jan Vlk Kempelen, azaz Kempelen Farkas. Minden nyelven, ahol magukénak vallják a polihisztort, szokatlanul hangzik a név. Érthető: az ősök Írországból vándoroltak be, még a 17. század közepén. Amikor a család legkisebb fia, Farkas 1734 januárjában megszületett, az apa, Kempelen Engelbert már főharmincados volt, azaz ő vezette a vámhivatalt Pozsonyban, Magyarország akkori fővárosában. Érdemei elismeréseként a vámtiszt még 1722-ben, III. Károlytól kapott nemességet. Fiát – s annak két bátyját – körültekintően iskoláztatta: előbb a győri gimnáziumba küldte (a szünidőben pedig Szakolcára, hogy megtanuljon szlovákul is), majd Bécsbe, jogi stúdiumokra. Amikor Kempelen Farkas az osztrák fővárosban felkarolta egy faluja panaszával audienciára várakozó magyar paraszt ügyét, az ifjú sikerrel látta el a képviseletet Mária Terézia előtt, olyannyira, hogy ennek nyomán a királynő megbízta a jobbágyi jogokat rögzítő törvénykönyv, az urbárium németre fordításával. A munkát igen rövid idő alatt, s főleg a megbízó megelégedésére végezte el.

Mielőtt azonban állást vállalt volna, Itáliába utazott, s festészeti-grafikai tanulmányokat folytatott. Pozsonyba hazatérve, 21 évesen, a magyar kamara fogalmazója lett – noha az ország ügyeit intéző testület vezetői ellenezték felvételét, az uralkodó személyes kívánságára nem mondhattak nemet. Mária Terézia csakhamar kamarai titkárnak nevezte ki (évi ezer forint fizetéssel), majd három év elteltével a magyarországi sóbányák főigazgatójának. Az volt a feladata, keresse meg az okokat, miért esett vissza a sóbevétel. Kempelen szinte hetek alatt feltárta a sócsempészetet, leváltotta a korrupt bányavezetőket – s még arra is volt energiája, hogy modernizálja a tárnák liftjeit és szellőzését.

Valósággal ingázott Pozsony és Bécs között. Feleségeit is az udvarnál ismerte meg: az első még a házasság évében – a Kempelen szülőkkel szinte egy időben – himlőben meghalt, majd a gyászév leteltével nőül vette Mária Terézia egyik lányának udvarhölgyét, Gobelius Anna Máriát (sok gyermekükből csak kettő nőtt fel). A családfő vállalkozásokba is kezdett. Először kibérelte Pozsony városának téglaégetőjét, és saját tervezésű gépekkel bevezette az itáliai vándorútján ellesett technológiát. Téglája másokénál jobb és olcsóbb volt. Hasonlóan keresetté váltak pozsonyi vászongyárának termékei is. Saját téglából, saját tervekből saját házat épített, korszerűt, nagy könyvtárral, nagy műhellyel. A pozsonyi tanácsnál pedig kijárta: oldják meg – kész terveket vitt – a város közvilágítását.

Újabb nagy megbízatását 1768-ban kapta: a temesi bánság kormányzójaként számolja fel a töröktől frissen visszaszerzett országrészben garázdálkodó haramiabandákat, és irányítsa az elnéptelenedett falvak betelepítését. Nem csupán a feladatnak tett eleget, de közben mocsarakat csapoltatott le, a selyemipar meghonosítására eperfákat ültetett, rendbe hozatta az utakat, kiépítette az iskolarendszert – nem tartományban, hanem civilizációban gondolkodott –, s még azt is elérte, hogy a Bánságot az uralkodó csatolja vissza Magyarországhoz. Akkortájt Kempelen nem tudott olyat kívánni, amit Mária Terézia ne teljesítetett volna. Igaz, sose magának kért, a neki szánt bárói címet például rendre elhárította.

A közjóért való munkálkodása közben otthon is fúr és farag, a maga örömére. Tervez és szervez. Pozsonyban csak Varázslónak hívják, Bécsben meg Zauberernek – talán erre is utalt, amikor később vígjátékának a Zauberbuch, Varázskönyv címet adta.

S mellesleg, csak úgy félkézből, 1772-ben megoldotta a schönbrunni kastélypark szökőkútjainak vízellátását, s – hogy az uzsorások kenyerét elvéve olcsó hitelt biztosítson – megszervezte Pozsonyban az első magyar kézizálogházat is. Úgy vélte azonban, megérett az idő, hogy a magyar főváros ismét Buda legyen. Első menetben kijárta és megszervezte, hogy a Pázmány Péter által még a török időkben kényszerűségből Nagyszombaton alapított egyetem Budára költözhessen. A politikai feladat is – legyőzni a kamara, a klérus ellenállását – nehéz volt, de a logisztikai lecke sem könnyű: vízi úton és ökrös szekerekkel hiánytalanul Budára juttatni könyvtárt, felszerelést, embereket. S ha már Budán volt, ott is megoldotta a vízellátást, irányította a vár átépítését, s a karmelita kolostort átalakíttatta színháznak. Nem pusztán a színjátszás érdekelte – ámbár említett vígjátéka mellett írt egy drámát is, a Perszeusz és Andromakhét, csak mert Bécsben egy fogadáson Pál nagyherceg, orosz trónörökös azon élcelődött, hogy egy vérbeli ezermester nem hagyhatja ki ezt a műfajt sem –, de meggyőződése volt, hogy a polgári felemelkedés egyik eszköze a kőszínház. A másik a sajtó: bábáskodott hát az első magyar nyelvű hírlap, a Magyar Hírmondó 1779-es alapításánál.

„Ragaszkodj Kempelenhez!” – halála előtt tíz órával Mária Terézia fontosnak tartotta, hogy papírra vesse fia, II. József számára ezt a mondatot. Intelmét az 1780-tól uralkodó kalapos király meg is fogadta, sőt ő már a bárói rang odaadományozásában sem ismert pardont – de az igazán látványos megbízatások mégis megfogyatkoztak. Az udvar nem nézte jó szemmel Kempelen szabadkőműves páholytagságát, s az is köztudott volt, hogy – bár iratokat nem találtak nála, mivel elégette őket – kapcsolatban állt a Martinovics-féle jakobinusokkal. Így az 1790-ben trónra lépett II. Lipót, de még inkább az őt 1792-től követő I. Ferenc alatt Kempelen végképp nem kívánatos személlyé vált az udvarnál. 1796-os nyugdíjazása „csak” annyi változást hozott életében, hogy megvonták javadalmazásait. Aktivitása töretlen maradt, szabad idejében pedig alkalma volt újfent elmélyedni a kor minden jelentősebb tudományos munkáját is őrző, hatalmas könyvtárában. A nyolc nyelven tökéletesen beszélő polihisztor – a Varázsló – kétszáz éve, 1804 márciusában hunyt el.

Államszervezés, hídépítés, vízellátás, irodalom és képzőművészet, fonetika – a tudomány megannyi területén alkotott maradandót a 18. század végének polihisztora, Kempelen Farkas. Ámde nevét az utókor jobbára csak híres – és Németországban a közelmúltban újra megépített – sakkautomatája kapcsán emlegeti.

„Akkor most tekintsék, illetve hallgassák meg beszélőgépemet is!” – fordult a közönséghez Kempelen Farkas, valahányszor befejezte mutatványát a csodaszámba menő sakkmasinával. Ő maga ugyanis a sakkautomatát csak afféle játékszernek tartotta, míg a beszélőgépet élete fő művének, amelyen évtizedeken át dolgozott. Tanulmányozta hozzá a beszédszervek működését, a hangképzés „mechanikáját”, s végül – miközben mintegy mellesleg megállapította a magán- és mássalhangzók, illetve ezen belül a kemény és lágy mássalhangzók eltéréseit – a masina megszólalt. A tüdő hangképzési feladatait fújtató, a hangszalagokéit síp látta el, a szájüreget tölcsér, az orrüreget több nyílás pótolta. Igaz, hangja olyan volt, mint egy 3-4 éves gyermeké, s a beszédtempója is igen lassú, ám érthető mondatokat lehetett vele konstruálni bármely nyelven.
A megszólalás gyorsaságán, a hangzók jobb tapadásán Kempelen billentyűs rendszerrel kívánt javítani, de ezt a tökéletesítést már sohasem végezte el. Megírta viszont Az emberi beszéd mechanizmusa című, a fonetika tudományát megalapozó, sajátkezűleg illusztrált munkáját, amely 1791-ben németül és franciául is megjelent (magyarra fordítva csak 1989-ben). A gépet – amelynek korabeli másolatát a müncheni Deutsches Museum őrzi, s egy frissen rekonstruált változatát a millennium évében a magyar közönség is megszemlélhette az Álmok álmodói: Világraszóló magyarok című kiállításon – Kempelen a némák és beszédhibások gyógyításában is fel akarta használni.

Ahogyan más gépeit is szívesen állította a fogyatékkal élők szolgálatába. Mária Terézia egyik vak – s ezért iskoláz(hat)atlan – keresztlánya, Theresie Paradis részére írógépet szerkesztett. E szerkezet – valamint a szintén Kempelen által kikísérletezett papírfajta s az így megvalósított dombornyomás – segítségével a lány megtanult az ujjával olvasni, s mivel ezzel lehetősége nyílt a kottaolvasásra is, addig is sikeres énektanulmányait folytatva Európa-szerte ünnepelt énekesnővé képezhette magát. De szerkesztett Kempelen gyógygépet magának a himlőből felgyógyuló uralkodónőjének, Mária Teréziának is: multifunkcionális betegágyat, amely kényelmesebbé tette a lábadozást, és lehetővé a munkát.

Ám hiába tartotta e teljesítményeit és egyébirányú munkásságát fontosabbnak, az emberek fantáziáját szinte kizárólag titokzatos sakkozógépe mozgatta meg. Pedig Kempelen önmagától soha nem fogott volna efféle játékszer kiötlésébe. Csak hát úgy esett, hogy egy Pelletier nevű francia tudós a bécsi udvarban a mágnesességet egy mókás bábu mozgatásával szemléltette. A bemutatón részt vevő Kempelen Farkas azt találta mondani, hogy a tudomány állása szerint ügyesebb játék is készíthető, amire Mária Terézia szaván fogta, s rábeszélte, szerkessze meg a „különb masinát”. Hat hónap múltán, 1769 végén Bécsben már sor is került a Kempelen-féle sakkozógép bemutatkozására.

A népes és kíváncsi udvari sereg egy kerekeken gördíthető, 150×95×90 centiméteres asztalt láthatott, rajta sakk-készlettel, illetve az asztal mögött egy keleti öltözékű babával. Az ember nagyságú figura (vagy ahogy öltözetéről hamarosan elnevezték: a Török) egyik kezében hosszú pipát tartott, másikat pedig az asztallapra támasztotta. Ha kivették kezéből a pipát, másik karját nagy csikorgások közepette, szögletes mozdulatokkal a kiszemelt figura fölé emelte, és megtette a nyitó lépést. A gépnek csak a memóriája volt korlátlan, az ereje nem: 10-12 lépés után fel kellett húzni – ilyenkor az egész szerkezet csengett-bongott, mint valami óra.

Kempelen automatája nem csupán játszott, de jól is játszott: pályafutása során 90 százalékos eredményességet produkált, amibe persze belejátszott az is, hogy partnerei némileg megszeppentek a sakkozás akkor még igencsak szokatlan – gép az ember ellen – műfajától (ezzel a Török egy kicsit az előfutára volt a 20. századi sakkfenomén, Bobby Fischer „őröld fel ellenfeled egóját” taktikájának is). Ha valaki szabálytalanul lépett, vagy vissza kívánt venni egy lépést, a Török méltatlan fejcsóválással figyelmeztette partnerét. A krónikák feljegyezték, hogy amikor Napóleon háromszor egymás után próbálkozott valami csalafintasággal, a gép „felháborodásában” az összes bábut lesöpörte az asztalról, ami persze nagyon tetszett a korzikainak.

A mindenkori közönség pedig hüledezett és tapsolt. Az értetlenkedőbbje meg, turpisságot sejtve, kérte, hogy – mint a bemutató elején – nyissák fel ismét a láda ajtajait, hadd lássák, hol ül a törpe nagymester. Ám mindhárom ajtó és a széthajtott kaftán mögött csak csavarokat, fogaskerekeket, szíjazatokat, emelőket láthattak a hitetlenkedők.

Azóta persze kiderült, a gépezet valóban élő személyt rejtett. Ott ült az asztalban, s ha kinyitottak egy ajtót, ugyanazzal a mozdulattal a görgős lapot, amelyen elhelyezkedett, áthajtották az éppen zárva lévő ajtók mögötti térbe. Fényt egy olajmécses adott neki, ennek a turbán jelentette kéményen át távozó füstjét a közönség azért nem láthatta, mivel azt bőven ontott a Török háta mögé teátrálisan elhelyezett két hatalmas kandeláber. A partner lépéseiről a játékos a tábla alján lévő mágneses stiftek és bonyolult tükörrendszer közvetítésével értesült, ha pedig a rejtőzködő mester az előtte lévő kisebb táblán meghúzta a magáét, ezzel – bonyolult áttételi rendszeren át – már magát a nagy padisahot vezérelte.

Az automata persze időről időre elromlott – ilyenkor mindig a pozsonyi műhelybe szállították, azért, hogy alkotójának legyen ideje és lehetősége mással is foglalkozni, ne csak a Kempelen által kissé lekezelően Emlegetett „játékkal”, „mutatvánnyal”, „csekélységgel”. Mindazonáltal Mária Terézia fia, II. József rávette Kempelent, induljon a furfangos gépezettel angol–francia–német propagandakörútra. A Török nagy világutazására azonban csak Kempelen halála után került sor: a feltaláló fia, Károly, gépet-titkot eladott, a vevő meg, egy Johann Nepomuk Mälzel nevű bécsi mechanikus igazi vásári látványosságot faragott belőle, s bemutatta mindenhol, ahol megfizették. Míg azt, hogy Kempelennek ki volt a gépbe bújtatott segítőtársa, máig nem lehet tudni, azt már feljegyezték, hogy a Mälzel-féle világturné során Franciaországban bizonyos Jacques Mouret, Angliában a brit bajnok William Lewis, Németországban pedig egy Johann Allgaier nevű játékos mozgatta a mechanikát. 1820-ban Mälzel még Amerikába is áthajóztatta a szerkezetet, amely ott nemcsak Edgar Allan Poe író-költő ellenfele, de egyik novellájának hőse is lett. Az ősrobot végül a philadelphiai furcsasággyűjteménybe, az úgynevezett Kínai Múzeumba került – ott is égett el az 1854-es tűzvész alkalmával.

Most viszont ismét megcsodálható. Az egykor hat hónap alatt megtervezett és megalkotott masinát többéves munkával rekonstruálta Bernhard Fromme, a paderborni Heinz Nixdorf Museumsforum restaurátora. A munkában nagy nehézséget jelentett, hogy a Törökről nem maradt fenn semmi Kempelen-féle dokumentáció (mint a bűvészek, gondosan ügyelt rá, soha életében ne derüljön ki a trükk), csupán Joseph Friedrich zu Racknitz Kempelen halála után megjelent, Kempelen úr sakkjátékosa című leírása jelentett némi támpontot. Fromme még ma, a 21. században is „forradalminak” minősített több két évszázada született megoldást, s a bécsi Ernst Strouhal professzor – aki a nyitó előadást tartotta a reinkarnálódott Török ez év március 25-ei paderborni bemutatkozásán – „a sakktörténelem egyik legizgalmasabb fejezetének” nevezte a sakkozógépet.